Lucien Hervének, úgy emlékszem, láttam már egy másik kiállítását évekkel ezelőtt. Rémlett az is, hogy magyar származású, meg hogy elég híres, de ennél többet ha keresztre feszítenek sem tudtam volna hirtelen mondani róla. Úgyhogy pont kapóra jött a Szépművészeti Múzeum Lucien Hervé 100 című tárlata, amit születésének 100. évfordulója alkalmából rendeztek, abból a 100 válogatott fotóból, amit a múzeum nemrég megvásárolt a hagyatékából. Persze nem akartam teljesen fogalmatlanul elindulni, ezért megejtettem egy Google és Wikipedia gyorstalpalót, hogy tudjam, mégis mire számítsak. Azért nem teljesen ugyanaz a lelkiállapot kell tájképekhez, metsző riportfotókhoz vagy épp szívszaggató portrékhoz.

Kiderült, hogy egyikről sincs szó, Lucien Hervé ugyanis főként építészeti fotóival vált ismertté. Viszont pont ez a megtévesztő skatulya az, ami miatt kifelejtik a leghíresebb magyar származású fotósok sorából, pedig neki is ott lenne a helye Moholy-Nagy László, Brassai, André Kertész, Robert Capa és Martin Munkacsi mellett.

Az életéről most csak röviden, akit érdekel, keressen rá, dokumentumfilm is készült. Maradjunk annyiban, hogy az Elkán László néven született hódmezővásárhelyi fiú kalandos dolgokon esett át (művésznevét a francia ellenállásban szedte össze), míg végleg kikötött a fényképezésnél. 1949-ben ismerkedett meg Le Corbusier-vel, aki a XX. század egyik legjelentősebb építész-zsenije volt. Miután Hervé már találkozásuk első napján 650 képet készített, az elszántság láttán Le Corbusier felvette saját fotográfusának és ez 16 évig így is maradt. Emellett Hervé más világhírű építészekkel is dolgozott, például Marcel Breuerrel és Walter Gropiussal. De ugyanúgy szívesen fényképezte a környezetét, az ismerőseit és absztrakt témákat is.

Hervé fotóit sok esetben nem lehet első blikkre megfejteni, és néha át is ver, mintha nem fényképet látnánk. Legfőképpen azért, mert mesterien használta a fény-árnyék kontrasztot és mert szigorú geometriai formákba rendezte témáit. Az épületeket sem hagyományos módon ábrázolta, hanem felnagyított részletekben, furcsa szögekből, mindig nagyon komolyan megkomponálva.

Az Eiffel-toronyról készült képeken például maga a torony látszik legkevésbé, annál inkább az árnyéka, vagy alatta a hangyányi emberek. Személyes kedvencem a Hajnali kávé volt, ahol a teljesen sötét képen csak két apró fehér folt világít: az egyik a Hold, a másik egy szobából kiszűrődő lámpafény. Vagy említhetném azt, ahol a kép tetején látjuk a lábakat, az alján pedig egy pocsolyából tükröződnek vissza a hozzájuk tartozó fejek.

Igazából az építészeti fotóknál derült ki, milyen kevés is száz kép egy életmű-kiállításhoz: ha volt a tárlatnak hiányossága, akkor az, hogy tényleg jó lett volna egy-egy híres épületről hosszabb sorozatokat is látni. De fotókat normálisan elmesélni úgysem lehet, inkább menjetek és nézzétek meg.

A kiállítás január 23-ig látogatható.