Budapest egyik legfrankóbb kulturális színtere a MÜPA oldalában elhelyezett Ludwig Múzeum. A múzeum szót azért sem szeretem használni, mert dohos, poros, avíttas tárgyak villannak fel a képzeletemben, a LuMúval kapcsolatban viszont fel sem merülhet ilyesmi. Még akkor sem, ha Magyarország legutolsó dzsentrijének a fotói között sétálgatunk. Martin Munkácsi kiállításán jártunk – és a héten még bárki járhat.
Munkácsi 1913-ban, az Est és más lapok tudósítójaként került először fényképezőgép mögé: szövegeit illusztrálta is, leginkább sporteseményekről tudósított. Néhány év után, 1918-ban a Színházi Élet című hetilaphoz került, ahova közel tíz éven át publikálta cikkeit, fotóit. Incze Sándor, a lap szerkesztője később – amikor már Munkácsi sztárfotós lett – előszeretettel hangoztatta, hogy az ő szerkesztőségük "alma materéből" került ki a fotóművész.
Igen, ez a titulus bőven megilleti a hajdani riportert, hiszen már korai munkáiban – legyen annak a témája foci, jégkorcsolya, balett, társadalom, divat – jól tetten érhetőek a művészi kifejeződés momentumai, eszközei. Kompozícióira jellemzőek a kor bauhausi stílusú elvei, az erős kontrasztok, a jól szerkesztettség; ahogy a bauhaus, úgy Munkácsi is "a művészet és ipar, a művészet és technika közötti szakadékot kívánta áthidalni".
Morális válságból sztárgázsi
Az 1920-as évek végére Martin Munkácsi már olyan – később szintén kiemelkedő művészekké váló – emberekkel dolgozott együtt, mint Friedmann Endre Ernő (Robert Capa) és Moholy-Nagy László, ráadásul Berlinben, ahol a német magazinpiac éppen csúcsra járt. 1933-ban, a náci Németország megszületésekor a Berliner Illustrirte Zeitungban jelentek meg munkái, megörökítette a birodalmi haderő menetelését, de női repülős iskolában készített fényképei is nagy sikert arattak.
Egy napon azonban morális konfliktusba került a birodalmi magazin főszerkesztőjével szemben. A történet szerint csendéleteket rendelt a magazin a fotóstól, aki gyümölcsöket választott a kompozíciókhoz. Munkácsit – a legtöbb fotóshoz hasonlóan – nagyon zavarta az, amikor a szerkesztőségben leválogatták a fotóit, és nem az általa legjobb képek közül választottak publikálásra a munkái közül. A csendélet-sorozat megrendelése és elkészülte után a Berliner Illustrirte Zeitung főszerkesztője szintén olyan képeket választott, amelyek nem voltak a fotós kedvencei között, és ekkor Munkácsi egy sorfordító kérdést tett fel, miszerint a szerkesztő miért azokat a képeket választotta, hiszen volt másik, jobb, és már mutatta is azt a képet, amindéli gyümölcsök voltak láthatóak. A válasz megváltoztatta Munkácsi életét: „A banán nem árja gyümölcs!”
Ekkor Martin Munkácsi kifordult a szerkesztőségből, a legenda szerint bement az első hajópénztárba, és vásárolt egy jegyet New Yorkba, csak oda.
A sztár
New Yorkba érkezését követően elvállalta a Harper’s Bazaar felkérését, ő lett a divatfotósuk. Munkácsi ars poeticája nyomán forradalmasította a divatfotózást, amely ebben a méltán híres magazin hasábjain valósult meg. „Gondolkozz, miközben fényképezel!” – erről szólt Munkácsi hitvallása, azaz miközben kamerával a kezében élt és mindent villámgyorsan lencsevégre kapott, a komponálást, a kattintás pillanatában megszülető gondolatot hirdette. Megtöltötte a korabeli ötlettelen reklámokat tartalommal, méghozzá a szabad gondolkodás, az ötletek számtalan kivitelezhetőségének a lehetőségeivel.
Munkácsi nem csak az exponálás közben volt bátor: mozgásban fotózott, üvegnegatívra, ami azt jelentette, hogy két másodperce volt arra, hogy elkészítsen egy jó fotót, épp emiatt nagy objektíveket használt, és sok-sok utómunkát végzett az elkészített képeken, megvágta azokat, kontrasztokat erősített tussal.
Dicső PR
Martin Munkácsi zsigeri adottsággal menedzselte magát és munkáit. Dicsőszentmárton szerepelt az önéletrajzában mint születési hely, holott Kolozsváron jött a világra, de úgy érezte, Mártonként dicsőnek lehet tűnni egy ilyen születési hellyel. Munkája során mindig törekedett arra, hogy bulváros, figyelemfelkeltő címekkel és képaláírásokkal apelláljon, ezen kívül tisztában volt azzal is, hogy a gyorsaság az egyik fő erénye, ha riportfotókról van szó: gúnyneve, a Csöpögős Munkácsi is emiatt ragadt rá, ugyanis ő már akkor szaladt a fotókkal a szerkesztőségbe, amikor a képekről még csöpögött az előhívó folyadék, sokszor még azt sem várta meg, hogy megszáradjanak a fotók.
Nem ódzkodott utólagos módosításokat eszközölni a fényképein, ha valami nem tetszett neki, retusálta, a képet a szerkesztettség érdekében megvágta azokat, sőt, akár hazudott is a helyszínt illetően. Személyes életében is igyekezett megteremteni a dicső látszatot: jómódú, kifinomult stílusát, arisztokrata tartását, szokásait, sztárallűrjeit élete végéig megtartotta, pedig akkor már igen-igen elszegényedett. Életvitele bohém volt, de a szakmához végig alázattal és tisztelettel viszonyult, jól érzékelhető ez a kiállításon is olvasható, Munkácsi által leírt fényképezési instrukciókban.
LuMú
Martin Munkacsi a W.R. Hearst konszern lapjainak hasábjain – Life magazin, Harper's Bazaar – vált menekült fényképészből divatfotóssá, majd művésszé. Ezt az életpályát követhetjük nyomon azon a több mint 250 fotográfián, vintage-on (eredeti nagyításon), magazinfotón keresztül, amelyeket C. Gundlach, a neves német divatfotós és gyűjtő jóvoltából a budapesti LuMú bemutat. 1923-1963 között készített munkákat láthatunk, elhivatottságát, forradalmi újításait, a "Munkacsi-movementet" tanulmányozhatjuk, élvezhetjük egészen január 9-ig.
Ha Vodafone-os vagy, holnap magaddal vihetsz valakit, és ketten csak egy jegy árát kell fizetnetek a LuMúban! Részletek: vodafonekedd.hu
