Ed Templeton gördeszkás istenség és kortárs képzőművész: fotózik, fest, filmeket készít. Ez így együtt akár gyanúsan is hangozhatna, de amint megismerjük a személyes sztoriját, teljesen érthetővé válik. Ahogy a The Second Pass című sorozat bevezetéseként írja: sosem csak azért indult valahova, hogy fényképezzen, a fotózás mindig az egyéb útjait egészítette ki. A képein keresztül tárja elénk a sokak által lenézett külvárosi deszkás szubkultúra mindennapjait, tágabban pedig azt, ahogyan ő látja Amerikát és a világot.
Templeton 1985-ben a kaliforniai Huntington Beachről indult. Ekkor kezdett el deszkázni, és ahogy ebben a videóban is elmondja, kreatív emberek közé került, így kezdte el ő is fotózni az őt körülvevő külvárosi környezetet és arcokat. 1993-ban alapította Toy Machine néven gördeszkás cégét, amivel amellett, hogy felszerelést gyártanak, versenyzőket is szponzorálnak és videókat készítenek. Templeton itt kezdett el festeni, mivel a gördeszkalapok dizájnját ő csinálta.
A profi deszkások élete folyamatos utazásból áll, új helyszíneket keresnek, bemutatókat tartanak, versenyeznek, eközben persze számtalan emberrel találkoznak és élik az életüket, ahogy tudják. A képek hűen dokumentálják a sérüléseket, a meztelenséget, az élményeket, a barátságos és ellenséges embereket, akikkel találkoznak - nem azért, mert sokkolni akar, hanem mert ezek egyszerűen ehhez az életformához tartoznak.
Az Ernst Múzeumban látható The Cemetery of Reason című kiállítása az eddigi életművére tekint vissza. Hihetetlenül sok és sűrű a kiállított anyag, mindenképpen rá kell szánni az időt, de megéri. És mivel nem vészes a jegyár, akár többszöri látogatásra is be lehet osztani. Ez egy utazó tárlat, viszont a képeket minden helyszínen a művész maga installálja, ezért sehol sem kerülnek ugyanúgy a falra a képek. A kiállításmegnyitón egyébként Ed Templeton egy teljesen normális pasinak tűnt. Ráadásul a blogja alapján nem az a művész, aki csak megmutatja magát és már ott sincs: már több, mint tíz bejegyzést szentelt a budapesti kiruccanásának.
A konkrétabb tematikus blokkok, mint a Teenage Smokers, a The Sleepers vagy az Eulogy for Lost Saliva kicsit könnyebben emészthetőek, kompaktabbak. A legnagyobb ciklus, a Cul-de-sac of Lameness három termet tölt meg, és a képek szó szerint végighömpölyögnek a falakon. Sok kép talán nem is működne önmagában, így viszont egymást támogatva nagyon hatásosak. Annak pedig, hogy a képeket ilyen sűrűn rakták egymás mellé, fölé, alá, olyan szoba-hatása van, mint amikor egy nagymama pakolja tele a családi képekkel a kandallópárkányt. De végül is ezek az emberek képezik Templeton családját, akikkel életében a legtöbb időt töltötte, köztük Deannaval, aki több mint 20 éve a felesége és múzsája.
Eddig akikkel találkoztam, mindenkinek jobban tetszettek a fotói, mint a festmények és szobrok, amik kétségkívül nem okoznak olyan erős sokkot. Viszont ezeken keresztül kicsit direktebben átjön, hogy nemcsak egy olyan arccal állunk szemben, aki össze-vissza kattintgat a gépével, hanem egy gondolkodó emberről van szó, aki érzékenyen reagál arra, ami például az országában történik. És ez lehet egy hülye törvény éppúgy, mint egy csellengő utcakölyök vagy egy maszlagos „Találd meg a spiritualitásodat!” tanfolyam.
Ed Templeton: The Cemetery of Reason (Március 20-ig)
Ernst Múzeum
VI., Nagymező u. 8.
(Ha Vodafone-os vagy, nézzétek meg a kiállítást ketten egy jegy áráért kedden! Részletek a Vodafone Kedd oldalán.)
