Megvolt az Oscar-díjátadó, most egy évig megint nyugtunk lesz. Azért aki kicsit is otthon van a filmekben, azért tudja, hogy sokszor nem az aktuális teljesítmény/mű alapján osztják ki ezeket, hanem mondjuk mert már régóta érik. Colin Firth és Natalie Portman is ilyen volt most, bár Firth tényleg remekül játszott A király beszédében (a Fekete hattyút még nem láttam).

Annak ellenére, hogy A félszemű (True Grit) végül egy jelölést sem váltott díjra - gondolom azért is, mert a Coen-fivérek már jó párszor kaptak -  érdemes megnézni. Persze leginkább akkor, ha az ember vevő a lassabb tempójú történetmesélésre, kattan a kosztümös és/vagy western-beütésű filmekre meg a fekete humorra, másképp könnyen csalódás lehet a vége.

Óhatatlan az összehasonlítás a nagyon hosszú című Jesse James filmmel, már csak azért is, mert mindkettőnek Roger Deakins volt az operatőre. A félszemű persze kevésbé sötét hangulatú, és nemcsak átvitt értelemben, hanem a képi világában is. Ez végig abban a régi fényképekre emlékeztető sárgásbarna tónusban van fényképezve, ami a klasszikus westernekre is jellemző. És bár az alapsztori itt sem valami vidám, azért végig jelen van benne a Coen-filmek tipikus kifacsart humora, ami azért ellensúlyozza a drámát. A jelmezek, a környezet is teljesen korhű, és a beszéd, a tájszólás is autentikusnak tűnik - kifejezetten jól jön a felirat, mert Cogburn (Jeff Bridges) dumáját néha elég nehéz megérteni.
Külön tetszett a filmben a főszereplő kislány, Mattie karaktere (Hailee Steinfeld). Elég ritka, hogy a női (lány! és! gyerek!) szereplő ennyire aktív, harcos és önálló, és nem csak egy passzív szépség, aki a hős férfi oldalán asszisztál. Ha emlékszünk, a Fargoban is egy teljesen ártalmatlannak tűnő nő a legtalpraesettebb, és itt is Mattie az egyetlen, aki épeszűnek tűnik, a részeges-szétesett Cogburn és a beképzelt-idegesítő La Boeuf (Matt Damon) mellett.
Holnap úgyis Voda-kedd, irány a mozi féláron.

Bónusz: Jeff Bridges képei a forgatásról.