Egy fotókiállításnak – főleg -, ha ott aktokat tesznek közszemlére, le kell ülepednie, mire a befogadó valóban képessé válik tovább gondolkodni a látottakról. Így volt ez legalábbis Aknay Csaba „The Woman Is…” című fotókiállítását követően is.
„Sokféle nő létezik, sokféle habitussal, vággyal, érzésekkel, sokféle szerepet játszva. Mindegyik maszkot ölt, nap mint nap átlényegül, önkifejez. Az önkifejezés eszköze lehet a nő ruhája, amit hord, a nő viselkedése, a nő allűrjei, a zene, amit a nő hallgat, a zene, amit a nő nem hallgat, a nő autója, a nő kutyája, jó és rossz szokásai, a munkája, a hobbija.” – írja a nőkről a kiállítás ajánlója. A nagy üvegkirakatos, kis budai kiállítótérben – Három Hét Galéria – tíz nő aktja lógott a falon. Tíz csupasz, kiszolgáltatott nő mása. A galériába belépve, szinte az első pillanatban megértettem a koncepciót. Nők, különböző tevékenységek eszközeivel. Az első gondolatom az volt, hogy talán így takarja el a személyiségüket a fotós, hogy felismerhetetlenek legyenek: bohócra sminkelt csaj, polaroid fényképező monstrumot arca elé tartó nő, maszkok. Aztán felfedeztem néhány arcot, felismerhetőeket, szépeket, kifejezőket. A cél nem az elrejtés volt, hanem ellenkezőleg a nő lehető legpontosabb kifejezése, ahogy egy felöltözött fotóművész férfi feltárhatja a nőt aktjain.
Test-kép-zavar
Nő legyen a talpán, akire nincs hatással mediatizált világunk fals testképe: a tökéletes. A naturista ábrázolásba hajló, minden sejtetés nélküli, arcomba toluló képek: meztelen mellek, szabálytalan vonalú mellbimbók, látványos és elbújó szegycsontok, megereszkedett bőr, tónusos formák, kerek vállak, szögletes állak, keresem a szemeket, a képek fogva tartanak hosszú időn át. Fogva tartották a gondolataimat, a mozdulataimat. Én is meztelennek éreztem magam. Már, amikor beléptem a galériába egyértelmű volt, hogy ezért a tíz képért nem veszem le a kabátomat. Majd, mikor ez a nagyon intim arcon köpött érzés realizálódott bennem, ki akartam fordulni a galériából, de fogva tartott. Mentem még egy gyors kört, majd megálltam sorban minden kép előtt. Hosszasan ismerkedtem velük. A női önkép gyilkolók elleni küzdelemben Aknay Csaba vezet 1:0-ra.
Fotósok egymásról, szerényen
Aknay Csaba általam eddig ismert fotói méltán emlékeztettek Helmut Newton munkáira, aki a divat- és az aktfotózás egyik legkiemelkedőbb alakja volt a XX. században. A lehetséges példakép mindeddig vezette a mesebeli tanonc kezét, viszont ezzel a sorozattal a mi fotósunk elment egy durvább, arcátlanabb irányba. Jurassza Zsófia fotográfust kérdeztem meg a benyomásairól a koncepcióval és a fotókkal kapcsolatban:
trapphenci: Te, aki szintén a fényképezést olyan klasszikus módon igyekszel űzni, mint akár Aknay Csaba, ellenszegülve így, amennyire csak lehet a digitális világnak - bár kihasználva azt - , milyennek látod ezt a sorozatot?
Jurassza Zsófia: Aknaytól olyan fotókat szokhattunk meg, amelyek nem ennyire naturálisak, szinte már bántóan meztelenek. A fehér háttér, a rájuk vetülő nőárnyék, a megvilágítás, a tónusok, mind-mind nagyon világos koncepció része, de szokatlan. Jól látszik a tudatosság a munkában, a tervezettség, mégis szokatlan, de érezhetően zsigerből jövő, intuitív fotógráfiák születtek.
TH: Melyik fotókat emelnéd ki a sorozatból, ha választanod kellene?
JZS: A meghívón látott díjugrató nő nekem nagyon tetszett, elképesztően kifejező volt, a kiállítás valóban nőkről szól, akiket lemezteleníthetünk, uniformizálhatunk, de nőiségük beleköthetetlen. Erre számítottam, amit kaptam, de ha választanom kellene, akkor talán a polaroid fényképezőgép által kitakart arcú, vidám nőt választanám.
TH: Miért? És honnan gondolod, hogy vidám? Egyébként nekem is az a kedvenc képem, és én kifejezetten lazának találom a többihez képest. A többi nő nekem… olyan kiszolgáltatott helyzetben van. Mintha falhoz állították volna őket.
JZS: Igen, a többi képen látszik az általad kiszolgáltatottságnak nevezett jelenség. Amikor fotózom, sokszor érzem azt, hogy az alany szégyellős, ki van szolgáltatva az én tevékenységemnek, ilyenkor nagyon nehéz, elérni azt, hogy ne érezze a modell, hogy kényünkre, kedvünkre rendelkezhetünk vele. Jelen esetben szerintem nem feltétlenül a kiszolgáltatottság, ami érződés, hanem amit a beszélgetésünk elején jeleztem: a naturizmus. A meztelenség erre a kiszolgáltatottságra ráerősít. Egyedül a polaroid fényképezőgépet maga előtt tartó nőről készült akton nem érződik ez, talán a kép meglepő vidámsága miatt, de inkább valószínű, hogy azért, mert azon a fotón feltűnik Aknay Csaba, a fotós is.
A falhoz vagy állítva és én lövök rád! - mondja a felöltözött férfi és exponál. „Hogy mi marad meg a nőkből általában, ha ezeknek az adalékoknak nagy részétől megfosztva, uniformizálva, lecsupaszítva ülnek egy lecsupaszított háttérben? Észrevesszük-e őket, mint nőt, vagy csak a maszkot látjuk, amit viselnek? Vagy egyáltalán a maszk mögé tudunk-e látni? Vagy akarunk-e egyáltalán mögé látni? Megannyi kérdés merül fel a The Woman Is anyaggal kapcsolatban (...)”
Megihletve
Jurassza Zsófia fotográfusnő reflektálni kíván Aknay Csaba fotográfus The Woman Is című kiállítására, feltárva azt, hogy hasonló koncepcióban, milyen továbbgondolásra ösztökél egy nőt, akinek a saját képmásának a meztelensége természetes, viszont egy férfié ugyanolyan titokzatos, mint a férfi számára a nő…
Várjuk a tavaszt, amikor lehullnak a ruhák nőkről, férfiakról egyaránt.